Vörös rózsák

- Hát ez tényleg felháborító!  Így bánni egy vendéggel! Nem tűröm el, hogy megvárakoztassanak! – sipítozta Jolánka magából teljesen kikelve. A fodrászüzlet amúgy is szűkös helyiségét teljesen betöltötte, ahogy ide-oda járkált, miközben arcát pulykavörösre festette a méreg. Hatalmas légfuvallatot húzott maga után minden egyes fordulónál, ahogy elért az üzlet egyik végéből a másikba. Közben fújtatott, mint egy gőzmozdony, és a külső szemlélő azt hihette volna, mindjárt szívinfarktust kap. Piros pöttyös ruhája a legújabb divatnak megfelelő volt, bár lehet, hogy egy számmal nagyobb méret talán csinosabban állt volna rajta. De Jolánka nem szerette, ha a korára vagy a testsúlyára tettek megjegyzést. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig makulátlanul nézzen ki, és szerette, ha legalább öt évvel fiatalabbnak nézték a koránál. Bár szíve mélyén boldogabb lett volna, ha valahol 25 és 30 éves kora körül megállt volna vele az idő, azért így közel az ötvenhez nem panaszkodhatott. Teltkarcsú alakja bizsergést váltott ki a férfiakból, és a hölgyek irigykedve sóhajtoztak, hogy ők is szeretnének majd így kinézni ennyi idősen. 

Bár ha most látták volna, nem biztos, hogy szerettek volna a helyében lenni. Zihálva és puffogva, piros körömcipőjében trappolva nem volt az a kedves érett nő, akit mindenki csodált.  – Drága Jolánkám, kérlek nyugodj meg. Még van pár perc két óráig, és Gina csak egy percre ugrott ki, mindjárt itt lesz. Tudod mit? Vendégünk vagy egy ingyenes manikűrre Szilvinél. Tudod, hogy ő a legjobb! – próbálta a helyzetet menteni Éva, a bolt tulajdonosa. Erre a végszóra lépett be Szilvi és Gina. – Miben vagyok én a legjobb? – kérdezte Szilvi kíváncsian, és egy pillanatra megrémült, amikor meglátta Jolánka lángoló arcát. – Hát manikűrben szívem! – fordult oda kényszeredett mosollyal Éva, és könyörgő szemeiből kitalálták a lányok, hogy bizony nagy a baj, Jolánkának ma különösen elgurult a gyógyszere. – Az tuti, hogy én vagyok a legjobb a szakmában! – húzta ki magát Szilvi büszkén, még nem is sejtve, hogy vár rá egy ingyen órácska Jolánkával. – Gina! Azonnal kezdj vele valamit, mert elűzi a többi vendéget! – sziszegte a foga között Éva, miközben villámokat szórt a szeme. Gina még nem tért teljesen magához az ebédnél történtektől, és akár azt is mondhatta volna Éva, hogy fesse ki a fodrászatot tengerkékre a fogkeféjével, szó nélkül nekiállt volna. Lélekben még az étteremben volt, és lelki szemei előtt még látta az ismeretlen jóképű idegent. Jolánka kezdett megnyugodni, hogy végre elérte a célját, és mindenki vele foglalkozik. – Ma kivételesen szépnek kell lennem. Tegnap ugyanis találkoztam egy fantasztikus emberrel, és ma este vele vacsorázom. El sem tudod képzelni drága Ginám, de ő az igaz! Hihetetlen, hogy mennyire…….– és elkezdte véget nem érő meséjét a tegnap történtekről. Gina most különösen örült ennek a szóáradatnak, hiszen Jolánka szinte hetente ismerte meg élete szerelmét, hogy aztán a második héten arra panaszkodjon, hogy mégsem ő a nagy ő. Így Gina kényelmesen elmerülhetett a saját gondolataiban. Jolánka már a hajmosóban ült, és Gina elkezdte bevizezni a haját. Ahogy a kellemes meleg víz végigcsorgott a kezén, arra gondolt, hogy vajon mit csinál most épp a csini pasi? Talán ott ül még mindig? Vagy esetleg utána jött? Az biztosan nem, hiszen akkor már itt állna az ajtóban. Ekkor nyílt az ajtó, és megszólat a kis harang, ami jelzi, ha valaki belép az üzletbe. Gina hirtelen felkapta a fejét, és a zuhanyrózsával a kezében odafordult. Csakhogy a víz még javában folyt, hiszen még csak most kezdte volna el a samponozást. Így végigspriccelte a falat, és a fiatal hölgyet, aki hajcsavarókkal ült a székben olvasgatva. A szívében ébredő remény egy perc alatt elszállt, mert az ajtóban egy új vendég állt a hőn áhított férfi helyett, viszont mindenki elkezdett sipítozni a hirtelen támadt vízpermet ellen. – Óh…..ezer bocsánat, máris intézkedem…..ez még sosem fordult elő velem…én nem is tudom, hogy…….- szabadkozott Gina. Szilvi szaladt segítségére a felmosó vödörrel. – Ez tuti, hogy amiatt a muki miatt van. Igazam van?- és szemöldöke fel le járva, kajánul mosolygott barátnőjére. Gina megpróbált a munkájára koncentrálni. Közel egy óra telt el, és Jolánka frizurája tényleg nagyon szép lett. Szerencsére ő is meg volt vele elégedve, ezért jó nagy borravalót adott Ginának, aztán ment Szilvihez az ingyen manikűrért, aki nem túl lelkesen, de főnöki nyomásra nekiállt Jolánka egyébként makulátlan körmeit még bűbájosabbá varázsolni. Ginának végre volt egy kis ideje gondolkodni és tervezni. Holnap visszamegy az étterembe, és biztosan össze fognak futni. Ez a gondolat annyira felvillanyozta, hogy a délután egy pillanatnak tűnt. Vidáman ment hazafelé, és szívében tele reménnyel korán ment aludni.

Másnap reggel a vekker még meg sem szólalt, Gina már nyitotta is a szemeit, és bizsergéssel töltötte el a gondolat, hogy ma ismét látni fogja a férfit. Megmosta a haját, és bár megpróbálta kicsit begöndöríteni, nem igazán ment. Milyen érdekes, hogy másoknak csodás frizurákat tud készíteni, de a saját haját képtelen rendesen megcsinálni. Na mindegy, legalább így végre kipróbálta az új barackos samponját. Már hetek óta állt a szekrényben, mert valamilyen különleges alkalomra várt, amikor kipróbálhatja. Miért is várt eddig? Bármikor kipróbálhatta volna. Ráadásul nagyon kellemes illatú. Elhatározta, hogy legközelebb nem vár ilyen sokáig, mindig egyből ki fogja próbálni az újdonságokat. Most jöhet a smink. Semmi komoly, csak egy kis szemceruza, szempillaspirál és szájfény. Egész jól áll. Milyen kevés elég ahhoz, hogy jobban nézzünk ki, és még az önbizalmunk is egyből több lesz. Ezentúl sminket is használok. Döntötte el Gina, és a reggeli müzlije fölött elképzelte, hogy mit fog mondani a férfinak. Vajon ő fog odajönni? Vagy neki kell megszólítania? Régimódi lány volt, és szerette, ha udvarolnak neki. Nem is nagyon szeretett kezdeményezni, mindig félt a visszautasítástól. Bármi legyen is, ma beszélni fog vele! Határozta el, és mosollyal arcán indult a munkahelyére. Ma reggel minden kicsit más volt. A madarak kedvesebben csicseregtek, az emberek mintha mind mosolyogtak volna, és a napocska is előbújt a felhők közül. Ez csakis egy csodás nap lehet!

Gina már ¾ 8-kor készen állt és várta aznap reggeli első vendégét. Két festés, egy vágás, egy beszárítás és máris vége a reggelnek. Szilvi egész délelőtt a szeme sarkából nézte barátnőjét, és kicsit aggódott érte, hogy túlságosan beleéli magát olyasmibe, ami talán nem is volt. Vagy akkor éppen ott volt, csakhogy azóta elszállt a pillanat, és lehet, hogy már nem lehet visszahozni vagy folytatni. Gina még megigazította frizuráját, tett fel egy leheletnyi szájfényt és fülig érő mosollyal arcán indult el ebédelni. – Szerinted? – kérdezte reménykedve barátnőjét. – Tutira ott lesz! – mondta Szilvi kicsit határozatlanul. Mint a színházban, amikor a függöny felgördül, és a főszereplő megjelenik a színen, Gina úgy lépett be a kis étterembe. Megállt az ajtóban, körülnézett, de nem látott ismerős arcot. Ellenben mindenki, aki ebben az időben ott ebédelt, felkapta a fejét a nyíló ajtóra. Így Gina ott állt a tekintetek kereszttüzében, és várták, hogy mondjon, vagy csináljon valamit. – Gyerünk, mozdulj meg! – mondta magának, és hogy nyomatékot kapjon, Szilvi hátulról lökött rajta egy kicsit, hiszen ő még mindig kinn állt, és így október táján kicsit már hűvös volt egy szál kardigánban sokáig ácsorogni az utcán. Gina elment az asztalok mellett, közben az arcokat fürkészte, és abban reménykedett, hogy talán a nagy pálmafa mögött megpillantja őt. De csak egy kopasz üzletember vágta fel éppen a hatalmas bécsi szeletét. –Na, mit együnk? – bökte oldalba Szilvi, mert a pultnál már a lány szerette volna kiszolgálni őket, és többen is jöttek az ebédjüket elkölteni. – Én nem vagyok igazán éhes, csak egy salátát kérek. – és Gina szinte gépiesen tömte magába a kicsit ízetlen eledelt. – Hát ez tutira nem normális. Tegnap még itt szemezett veled, ma meg sehol! Én tutira ki lennék akadva! – méltatlankodott Szilvi. – Bár azért nem nagyon lehetett rá számítani, hiszen azt sem tudjuk, hogy ki ő. De Gina nem is hallotta igazán Szilvi szavait. Úgy érezte, hogy minden kicsit szürkébb lett. Végül is mit várt? Ez nagyon gyerekes volt. Majd egy napig teljesen beleélte magát olyasmibe, ami nem is létezett. Odáig volt egy ismeretlen idegenért, akinek még a nevét sem tudja, és lehet, hogy csak beugrott, és se előtte se utána ide már nem teszi be a lábát. Mindegy, majd elfelejti, hiszen nem is történt semmi.

A salátát valahogy legyűrte, és kedvetlenül ment visszafelé Szilvivel, akinek be nem állt a szája, így próbálta meg elterelni Gina figyelmét, nem sok sikerrel. Vidáman csilingelt a kis harang, ahogy beléptek a fodrászatba. Éva mosolyogva tipegett feléjük, és látszott rajta, hogy valami történt, míg ők odavoltak ebédelni. – Gina! Nem hiszed el, de kaptál valamit, nézd! – és az asztalra mutatott, ahol hatalmas vörös rózsacsokor illatozott. – Ez meg honnan van? – értetlenkedett Gina. – Neked hozták, kártya nincs benne. Egy titkos hódoló! – sikította Éva, és kezét összecsapva olyan boldog volt, mintha ő kapta volna a virágot. Mindenki érdeklődve nézett Ginára, hogy valljon színt, kitől van a csokor. Csakhogy Ginának fogalma sem volt róla. 

Honnan ez a gyönyörű rózsacsokor? Lehet, hogy véletlenül hozták ide, és valaki másnak szánták. Vagy elképzelhet, hogy mégis az övé? De kitől? Hiszen még odébb van a szülinapja, és egyébként sem szokott csak úgy virágot kapni. Pláne nem vörös rózsát! Vagy talán, egészen talán, mégis csak talán…… a szívdöglesztő pasitól kapta?