Első nap

A kislány csak várt. Valójában ő sem tudta mire, de ahogy mozdulatlanul állt a kapuban, olyan volt, mint egy szobor. Szép nyári nap volt, és gondosan kivasalt, eprekkel tarkított ruhácskája még jobban kiemelte milyen törékeny kis teremtés. Gesztenyebarna haja szép copfban felfogva, benne kedvenc pillangós hajgumija. Apa mondta, hogy ma jó meleg lesz, ezért inkább tűzzék fel, egyébként is rendezettebb így. De ő jobban szerette kiengedve, és ahogy bele belekapott a szél, úgy érezte, hogy ő egy kismadár, és bármikor könnyedén és egyszerűen csak kitárja apró szárnyait és elrepülhet. Azt is tudta, hová repülne, de most minden idegszálával az új helyre koncentrált.

 Szépen ívelt arcocskája megfeszült, ahogy várta, hogy mi lesz. Apa csengetett, és kicsit határozatlanul noszogatta hátulról. Ő is izgult, neki is tejesen idegen volt ez a helyzet. Vajon mit hoz a mai nap? Már próbálkoztak korábban is ilyesmivel, de valahogy nem működött a dolog. A sok idegen újdonság megrémítette imádott kislányát, és szenvedett már eleget, nem akarta, hogy még nehezebb legyen neki. De hát az élet megy tovább, muszáj mindig próbálkozni. Talán majd most.

Aztán végre egy rideg berregés kíséretében kinyílt a kapu. Bentről hangos gyerekzsivaj hallatszott, mindenki jól érezte magát. Apa kinyitotta a kaput, és mindketten belestek, majd félszegen beléptek. A kert kicsi és takaros volt, szépen gondozott zöld fűvel terített igazi gyerekparadicsom. Látszott, hogy itt mindenki megtalálhatja a számára kedves dolgot. 

Egy kisfiú épp most csúszott le a piros csúszdán, és kacagva már szaladt is egy következő körre. Két kislány elmélyülten beszélgetett a hinta mellett, valami nagyon fontos dologról. Egy kockás inges fiúcska annyira magasra hajtotta magát a hintával, hogy elérte a hinta fölé kifeszített napvédőt, és vidáman rúgott belé. Nagyon büszke volt teljesítményére! Az apró házikóból egy szőke leányka árulta homoksütijét vidáman, és testvérkéje hordta neki az utánpótlást. Mások a homokozóban építettek alagutat kisautóiknak. Egymást érték a hepék és hupák na meg a kanyargós ösvények. Mögöttük épp indulásra készült a busz, és a vezető hangosan kiabált, hogy beszállás, mert mindjárt indulunk a Balaton felé. Az egyik leendő utas megkérdezte, hogy megállnak-e a Réz utcában, mert ott lakik a nagyi, és szeretné meglátogatni. Hát persze, mindenhol megállunk, ahol az utas szeretné, volt a válasz, és már indult is a jármű.

A kislány és apukája annyira belefeledkeztek a látványba, hogy észre sem vették, ahogy egy kedves hölgy mosolyogva igyekezett feléjük. Egyszerű pólóban és nadrágban volt, látszott, hogy ő maga is együtt játszik a gyerekekkel. Vöröses barna árnyalatú haja kiengedve omlott vállára, így egyből megtetszett a kislánynak. Olyan hosszú, mint anyu haja volt. – suhant át a gondolat fejében. Maciját magához szorítva kicsit durcásan nézett. Apa hangja kicsit megremegett, ahogy megszólalt. – Üdvözlöm, hát itt volnánk. - és félszegen kezet nyújtott. - Ha bármi gond lenne, hívjon nyugodtan, otthon vagyok, jövök azonnal. - mondta aggodalommal teli hangon. – Nem lesz itt semmi probléma. – mondta a mosolygós néni, és már hajolt is le a kislányhoz. – Szia. Remélem, jól fogod itt magad érezni nálunk. Gyere, megmutatom, mi hol van. És már indult is volna, de a kislány meg sem moccant. Ijedten nézett hol apára, hol az idegen nénire. Ez most akkor biztos? Itt kell maradnia egész nap? És már görbült is lefelé a szája. Talán ha sír, apa megenyhül, és nem hagyja őt itt egyedül ezzel a sok idegennel. Ahogy apa meglátta a sírásra készülő kislányt, elbizonytalanodott, hogy jó ötlet volt-e egy teljesen új helyre hozni. Már azon tépelődött, hogy lemondja a mai találkozóit, és mégiscsak együtt töltik ezt a hetet. Amint így vergődött, a hölgy kedvesen megszólította kislányát: - Szia! Én Orsi néni vagyok. Téged hogy hívnak? – Zita vagyok. – válaszolta a kislány félénken. Nagyon szerette a nevét, hiszen anyuról nevezték el. - Segítesz nekem kinyitni a kaput? Gyere, megmutatom, hogy kell. Azzal Orsi néni elindult, és a falon lévő gombra mutatott. – Ha ezt megnyomod, berreg egyet, és kinyílik a kapu. Kipróbálod? A kislány bizalmatlanul nézett rá, de annyira szerette volna, hogy belement a játékba, és megnyomta a fehér gombot. Az berregett egy nagyot, és hallatszódott, hogy a kapu megadta magát, és a zár elfordult, lehet kinyitni. Annyira büszke volt, hogy el is felejtkezett magáról, és rámosolygott a nénire. – Milyen szép mosolyod van! És ez a ruhácska nagyon jól áll neked. Én nagyon szeretem az epret. És te? Szeretnél ma te lenni a kapufelelős?– kérdezte a néni, és Zita már nem is tudta hogyan, de azon kapta magát, hogy beszélgetnek. 

Apa megkönnyebbülve sóhajtott fel. Még integetett a kapuból, dobott egy puszit, és már indult is az autóhoz. Zita vidám mosolyt küldött majd egy cuppanós puszit is dobott apjának, és azzal a lendülettel fordult vissza az érdekes Orsi néni felé. Megfogta a kezét, ami kellemesen meleg volt, hozzábújt, és tudta, hogy ez a hét nagyon jól fog telni. Úgy, mintha anya még mindig itt lenne vele.

Csend

Délután, mikor már csak két saját csemetéje boldogítja, kezdődött csak az igazi haddelhadd.

Mindkét gyerek egymás szavába vágva próbálta elnyerni anya figyelmét, hiszen egész nap másokra koncentrált, mosolygott, kiszolgált, segített, így végre ők is sorra kerülhetnének, követelik maguknak a figyelmet. Anya idegei cérnaszálon,de próbál mindent megtenni, hogy kedvesen és türelmesen végighallgassa őket. 

Nem sikerült. Alig pár perc múlva már érezte, ahogy felmegy benne a pumpa, és szinte kiabálni lett volna kedve de tudta, ha ezt megteszi, fájni fog a torka. Azt meg nagyon nem szerette. Úgy hogy nyelt egyet, megint, mint oly sokszor, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megadta magát az otthoni zsivajnak.

 Pedig olyan jó lett volna az egész napos hangorkán után egy kis csend és nyugalom. Szeretett volna kicsit elmélyedni, kicsit megpihenni, de hamarosan az egyik helyiségben a tévé zavaróan butyuta meséjét lehetett hallani, a másik szobában pedig a skype-on folyt életre halálra menő harc. A folyamatos  ’ne lőjj le, inkább adj egy kis muníciót’ kiáltások nem épp a béke szigetét nyújtották. 

A nő fáradtan roskadt magába. Most mit tegyen? hová bújjon el? Hol talál egy kis csendet és nyugalmat? De hát ő választotta, egy szava sem lehet. Érezte, ahogy élete párja, a világ legmegértőbb és legdrágább férje hátulról kedvesen átöleli. Mindig megnyugtatta és feltöltötte ez a folyamatos törődés. A nő elhatározta, hogy kell neki a lakásban egy kis zúg, egy csendes menedék, ahol össze tudja szedni a gondolatait. Ahol végre el tud mélyedni új hobbijában, az írásban, ami annyira friss élmény, hogy napközben többször azon kapja magát, hogy mindenről újabb történetek és szófordulatok jutnak az eszébe. Ráadásul szeretne belevágni egy izgalmas, de egyenlőre nagy falatnak tűnő feladatba. Nincs mese, kell egy hely! Ez biztos! De hol legyen ez a hely? 

A lakás bár nagy volt, kialakításában és berendezésében sehol nem lehetett egy kis kuckót kialakítani. Mondjuk ott az a szép tágas padlás. Csak rendet kell tenni az egyik szobában, egy kis porszívózás, és már kész is. Az ötlet jónak tűnt, ezért a nő lelkesen el is kezdte a rendrakást, hogy minél előbb birtokba vehesse szobácskáját. Kb fél órás rendezkedés és aktív pakolás után a szoba kezdett elfoghatóvá válni. Már el is képzelte, hogy hová teszi az asztalt, hogy a lehető legtöbb fényt kapja. Már csak a porszívózás van hátra, és el is lehet kezdeni az érdemi munkát. Ahogy a lépcsőn jött lefelé, érezte, ahogy a levegő kicsit hűvösebbre vált. Hú, - gondolta, ennyire kimelegedtem? Amint az utolsó lépcsőről lépett le, beléhasított a felismerés. Mivel a padlás nincs szigetelve és egész nap végre finom meleg nyári nap volt, ezért a hő különbség a fenn és lenn között. Egy másodpercre eljátszott a gondolattal, hogy ha egy kellemes nyári nap így felmelegíti a fenti légteret, mit okozhat egy igazán tikkasztó meleg nap? Meg fog sülni odafenn. Ha a padlás nem jó, nézzük meg a pincét, ajánlotta kedvese segítőkészen. Elindultak a pincébe, de a nő már a harmadik lépcsőfokon lefelé tudta, hogy ez sem a megfelelő hely. A pince ontotta magából a dohos szagot, ami biztosította, hogy itt előbb kap betegséget, mint ihletet. 

Addig addig gondolkodott, míg eljött az este 10 óra, és a gyerekek mentek aludni. Közel fél óra alatt elcsendesedett a ház. 

Hát igen, erre lenne szükség. Sóhajtott fel mosolyogva a házaspár szinte egyszerre. Mire össze tudták szedni gondolataikat már fél 12 is elmúlt. És ekkor jött az ötlet! A terasz nyugodt hely, és mivel egy mellékutcában laknak, még csendesnek is mondható. Ha már este nem lehet a megfelelő békét megteremteni, még mindig ott van a reggel. A nő úgy döntött, felkel a rendes ébresztés előtt legalább két órával.

Épp egy sci fi álomban volt, ahol furcsa lények rabolták el az emberek testét, hogy bennük lakjanak, mikor az óra csörgött. 4:52 volt. Nem esett nehezére felkelni, hiszen hamarosan birtokba veheti a csendes és kihalt teraszt, és végre elkezdheti a munkát. Hóna alá csapta a notebookját, és a csípős de nyugodt reggelre felkészülve kilépett a lakásból.

Egy másodpercig fel sem fogta, hogy mi történik, a kertből felé áradó kakofónia teljesen megbénította. Hajnali 5:07 perckor mi ez az éktelen lárma!!!!!!! A madarak százával csiripeltek, egymás énekébe belevágva, mintha épp valamilyen értekezletet tartanának. A kutyák sem akartak kimaradni, ezért rákontrázta. És ha ez nem lenne elég, hirtelen a távolból egy vonat zakatolása is tisztán kivehető volt.

A nő azzal a lendülettel, amivel kilépett, már hátrált is vissza a még nyugodt, csendes lakásba. Egyenlőre jó lesz a kanapé nyújtotta béke is - gondolta, és bár nincs olyan édes levegő, mint odakinn, de legalább két óra hosszán át itt még tutira csend lesz.

Gyümölcssors

Ősz volt. 

A fa ott állt a kert közepén. 

Mindenki nagyon szerette, mert nyáron kellemes hűs árnyékában jó volt megpihenni, így október tájékán pedig a környék legízesebb körtéi teremtek rajta. Már megtörtént a szüretelés, szinte mindent betakarítottak. Csak három szem körte árválkodott még a szinte csupasz fán, amiket nem lehetett elérni a legmagasabb létrával sem. 

- Bibibíííí, én úgyis itt maradok egész télen! És jöhet bármi, megvárom a tavaszt, és meglátom az első tavaszi napsugarakat és a zöldellő fákat!– kiáltotta pökhendien egyikük testvéreinek.

– Én nem is akarok maradni, remélem mindjárt jönnek és leszednek, hogy aztán egy aranyos kisfiú jóízűen megegyen. Milyen jó lesz majd az éhségét csillapítani. – ábrándozott a másik. 

– Juj, az nagyon fájhat! Én inkább elbújok valahová. Mit tegyek? Szerintetek mit tegyek? – kérdezte rémülten a harmadik. 

Hirtelen szél támadt. 

Nem olyan kis enyhe fuvallat, de hideg, csípős északi szél, ami már a tél előszele volt. Felkapta a már lehullott leveleket, és csak úgy pörögtek körbe körbe, hogy elszédült mindenki, aki látta.- Jaj ne, nem bírom tovább tartani magam! – kiáltotta a harmadik körte, és rémületében a kemény földre esett, és szétloccsant. Testvérei szomorúan nézték, de nem volt idejük gondolkodni, mert egy újabb hatalmas széllökés megragadta az első körtét, és magával sodorta. – Ne már! Hogy látom így a tavaszi virágokat és a természet éledésééééééét! – azzal a szél pár métert sodorta őt a levegőben, még bucskázott párat, aztán a veteményeskert maradványaiban landolt. Összetörve, ezer sebből vérezve nem bírta tovább. Még egy utolsót sóhajtott és vége volt. A második körte szomorúan nézte testvérei, és nagyon egyedül érezte magát. Arra gondolt, hogy elengedi magától az ágat, és ezzel véget vet szenvedéseinek. De nem merte megtenni. Félt a zuhanástól. De akkor mit tegyen? 

Egyszer csak gyerekzsivajt hallott a kert végéből. Három kisgyerek játszott a kertben, éppen fogócskáztak, mikor megpillantották az utolsó körtét a fán. A jeges őszi szél megint lecsapott, és szegény utolsó körte megadta magát a sorsának. És csak zuhant, és zuhant lefelé. A három gyerkőc észrevette az aláhulló finomságot, és egyikük ügyesen elkapta. De csak egy van, kié legyen? – tanakodtak. Szerintem osszuk el! – mondta egyikük és három egyenlő részre osztották a mézédes, érett gyümölcsöt.  – Jaj de jó! –sóhajtotta a körte még utolsó leheletével. Nem csak egy, hanem egyszerre három gyereknek szerzek örömet. 

Azon a délutánon a testvérek életük legfinomabb körtéjét fogyasztották el.