Anyagismeret felsőfokon, avagy a fal lélektana

Tisztában voltunk vele, hogy meg kell tenni. Mégis. Napok óta kerestük a kibúvót és az apró csip- csup lehetőségeket arra, hogy minden mást csináljunk, csak halogathassuk kicsit a festést. Nem hiába, mert már akkor titkon éreztük azt, amit mostanra biztosan tudunk. De erről majd később. Szóval egyértelmű, hogy nem fűlt a fogunk a dologhoz, hiszen kényelmes emberek lévén nem szeretjük a felfordulást. Persze ezt nem vallottuk be sem magunknak, sem egymásnak, mégis egészen csütörtök lett, mire végre elkezdtük! Ma muszáj nekiállni! – ezzel a gondolattal keltünk fel, és reggel tényleg belecsaptunk a lecsóba, ahogy a jó magyar mondja! Bár a fél tizenkettőt nem lehet épp reggelnek hívni, de még a délelőtt fogalmába egy kis jóindulattal belefér.

Szóval festésre fel, hiszen a festék már megvan, ecseteket is vettünk, meg gipszet és valami tömítő anyagot, nem tudom a nevét, amivel majd a repedéseket fogjuk eltüntetni. Először is össze kellett pakolni. A szőnyeget a gyerekek tekerték fel nagy lelkesedéssel és gondossággal. ’Nem lesz jó! Menj már át a másik oldalra! Bakker de béna vagy!’ Szóval minden szépen indult, ahogy ez kiskamaszos családokban lenni szokott. A szekrényről való lepakolás teljesen zökkenőmentesen sikerült, főleg mert kalákában adtuk egymásnak a cuccokat. Meg is lepődtem, mert semmit nem ejtettünk el, ami azért nem jellemző, és szokatlanul fegyelmezetten és odafigyelve tette mindenki a dolgát. Azta! A végén még haladunk is! Hát így kell ezt kérem! A két szekrényt elhúzva aztán csodás látvány tárult elénk. Csak az láthat ilyet, aki legalább két évig nem nyúl a szekrényéhez, így az ici pici pókoknak kellő idejük volt arra, hogy kisebb nagyobb pókhálókkal szőjék teli a szekrény és a fal közötti területet. ’Fúj, ez undorító!’ – kiáltott fel lányom, és mivel a héten ő a porszívófelelős, kénytelen volt felszippantani az ízeltlábúak által kemény munkával előállított apró csapdákat. A függönyök levétele nem okozott semmiféle meglepetést. Immár sokadszorra jött a porfelhő, és vele együtt a tüsszögés is. Ez már megszokottnak mondható. Az előkészítő munka részeként a következő feladatom mindent körbe tenni a ripszszalag nevű csodával, ami elvileg azért jó, hogy ne kenjük össze festékkel a falat meg a kereteket. Na mármost, vagy a falak ennyire ferdék, vagy én vagyok átlagon felüli béna, de csak nem akart egyenesen szépen rásimulni a falakra és a keretekre ez a légypapírhoz hasonlító izé, ami mindenhová ragadt, csak a keretekre nem, ráadásul pillanatok alatt el is vált a felülettől. Elvileg oda kéne tapadnia, de ez nem akarja az igazságot. Úgyhogy folyamatosan simítgatni kellett, és szépen beszélni hozzá, hogy kérlek, maradj ott. Csak addig, amíg majd lefestem a körülötted lévő falakat. Légyszi, légyszi. Nagy nehezen sikerült 50 méternyi szalagot felhelyezni, de az ajtó háta mögötti kb. fél méteres szakaszra már elfogyott. Mindegy, ezért nem fogunk újat venni, majd ott vigyázunk.

Aztán már kezdhettük is a gipszezést, ami jó mókának tűnt, ezért én csináltam. Vagyis szakszóval glettelés, mint azt később megtudtam. Ma is tanultam valamit, már ezért érdemes volt ma felkelni. Ahhoz képest, hogy még nem csináltam, elég jól ment a dolog. Ide egy kicsit, oda egy kicsit, lehúzom, áthúzom és már kész is. Az első négy-öt lyuk és repedés eltakarása még jó szórakozás volt. Ötven perc múlva viszont már színes karikákat láttam a szemem előtt, pedig a fal egészen halvány tojáshéj színű. Vagyis az volt még tegnap délután, mert mostanra szép fehér foltokkal lett tarkítva. Már azt hittem, kész vagyok vele, és magabiztosan kérdeztem meg életem párját, hogy nézze már meg, jól csinálom-e. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy azt mondja, szuper, és kész vagyok, mehetek egy kellemes fürdőt venni. Hát tévedtem. Vagy öt percen keresztül ecsetelte, hogy az egyik helyen még puklis, a másikon viszont kevés az anyag. Aztán talált még vagy húsz lyukat és repedést a falon, amik az előbb még nem voltak ott, és csak azért jelentek meg, hogy engem bosszantsanak. Újabb agyagbekeverés konyhából kölcsönvett novoteles fémkanállal egy épp kiürült műanyag vajasdobozban, ami nem volt a legjobb választás, mert a spakli vagy mi a szösz alig fért bele. Na mindegy, bizakodtam, hogy most már ez lesz az utolsó adag. Alig 35 perc múlva még több fehér folt lett a falon, ez akár már direkt minta is lehetne. Férjem tüzetesen, alaposan, tényleg minden négyzetcentiméterre koncentrálva végignézte a falakat. És igen! Nincs több gipszelnivaló! Juhéj! Már csak meg kell várni, míg megszárad, lecsiszolni, és jöhet a festés! Ami szerencsére már másnapra maradt, hiszen már kezdett besötétedni. Másnap már minden tuti lesz, és estére kényelmesen gyönyörködhetünk majd a szép, új és tiszta tantermünkben. Ezzel a boldog gondolattal feküdtem le, és vidáman ébredtem másnap reggel.

Péntek délelőtt drága párommal együtt büszkén léptünk be, hiszen ma már készen is leszünk a festéssel. Az ajtón belépve a ripszalag egy része majdnem a nyakunkban landolt, és mindenhonnan girlandként lógtak lefelé. Kezdődhetett a simítgatás és könyörgés megint, bár úgy tűnik, a ripszalagnak nincs lelke, amihez beszélni lehetne. Férjecském nekiállt a hófehérre száradt gipszrétegek alapos csiszolásának. Aztán a falak leporszívózásának, és végül az összetakarításnak. Úgy tűnik, végre festhetünk! Egyik oldalon elkezdtük, és egész jól haladtunk. Párom a nagyobb hengerrel, én a tetején és az alján a kisebb hengerrel alkottunk. Az előszoba utolsó nagy falához érve egyszer csak egy kis lyukra lettünk figyelmesek. Kicsit lejött a festék, ahol pedig már átkentük. Én megpiszkáltam, és egy kb fél centiszer fél centis rész lett belőle. Ne bántsd! – kiáltott rám párom, -majd én megoldom. Azzal kezében a nagy hengerrel végigszántott a falon, és ahogy húzta visszafelé a festékkel teli hengert, tíz centis rétegben vitte magával a már szépre festett falat is. Ledermedtünk. Másodpercekig meg sem mertünk szólalni, csak néztük a csúf szürkeséget a csodás gyantás bor színű falunkon. Hát ezt újra kell glettelni! – volt az ítélet. Micsodaaa? Hogy megint pacsmagoljam, simogassam, igazgassam azt a szürke trutyit? Naná! Aztán megint megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, leporszívózni, és jöhet a következő réteg, ami remélhetőleg már fenn marad. Na, erre nem számítottam! Ezt bezzeg senki nem mondta, hogy ilyen malőr is előfordulhat. Pikkre-pakkra kész leszünk mi? Oké, ez még nem a világ vége! Összeszedtem magam, folytattuk tovább a festést, a glettelést majd később megcsinálom. Egyébként is, a tanterem még hátra volt, az lesz csak az igazán izgalmas, hiszen csodás nap sárga színt választottunk, ez tutira kész lesz még ma! Jó zene, kellemes napsütés, nem is kell ennél több egy jó kis festéshez. Egyik sor a másik után haladt, egyik fal kész, másik fal félig, szuperül haladtunk. A francba! Ez nem lehet! – kiáltott fel párom. Mi az? Mi van? – kérdeztem izgatottan, és ami az előszobában egyszer már megtörtént, az itt is utolért minket. Újabb kötelességét nem tudó festékréteg! Hát miért kell ezeknek elhagyni a fincsi falat? Miért okoznak nekünk újabb galibát? Igen, ezt is újra kell majd csinálni. Nézd, ez hasonlít Afrikára. – mondta vidáman férjem, mert már látta lefelé görbülő számat, és érezte, hogy a sírástűrő képességem a végét járja. Úgy tűnt, fél Afrika ott tátongott a falon gyönyörű nap sárga kerettel körülvéve. Már nem annyira lelkesen, de azért folytattuk a munkát. Szumma szummárom a falakat szépen átkentük, de a nap végére az életvidám falakról még előbukkant Észak Amerika egy része, Ausztrália, egy hosszú kígyócsalád, egy teknős és pár krumpli formájú paca. Na majd holnap újult erővel láthatunk neki a javításoknak.

Eljött a következő nap is, és már nem voltunk olyan lelkesek, de ha már elkezdtük a munkát be is kell fejezni. Újabb glettelési szakasz következett. Belegondoltam, hogy érezhetik magukat azok az emberek, akik napi nyolc órában glettelgetnek, javítgatnak. Én tutira idegbeteg lennék, ha ezt kéne csinálom minden nap. Pár óra múlva megszárad, és remélhetőleg jó lesz. Gondoltuk. Csakhogy a tegnapi festék ahogy megszáradt, előhozott pár hibát, repedést, puklit, amit szintén vissza kellett kapargatni és újra bepacsmagolni. Na ez már sok volt nekem! A szép új falunk nem hogy szép, de ugyanolyan pacás, sőt így még rondább lett, mint előtte volt. Minek vágtunk bele ebbe a felújításba? Mikor lesz már vége? És az utána lévő takarításba még nem is gondolok bele! 

Az jutott az eszembe, amikor pár éve anyu kitalálta, hogy a tető szigetelését majd mi megcsináljuk. Három nap alatt kész leszünk vele, mondta. Első nap leszedjük a cserepeket, másnap feltesszük a fóliát, harmadnap visszatesszük a cserepeket. Egykettőre kész leszünk. Három hónapig csináltuk.

Nekünk most nincs három hónapunk, ezért elég a nyavalygásból, és húzzunk bele! – gondoltam. Javítgatás kész, előkészítés kész, jöhet a festék. Őszintén szólva már rettegve néztük, hogy ott marad-e, vagy elindul az a bizonyos kis hajszálrepedés, amiből pukli lesz és fel kell szedni. Nem is mertünk bemenni másnap délig. No repedés, no pukli, az előszoba rész kész lett! Bár a takarítás rész még hátravan, de ilyesmikkel most nem vesszük el a jónép kedvét, hanem örülünk az eredménynek.

A könnyebbik része megvolt, jöhet a terem! Újabb csiszolás, porszívózás, festékréteg, száradási várakozás. Sajnos másnapra kiderült, hogy ez sem jött be. Mi lehet a baj?

Rendben, vegyük igénybe a közönség segítségét, vagyis hívjunk szakembert. A festékboltban nagyon kedvesek voltak, ajánlottak egy szakit, aki kijött, megnézte, nagyot nevetett és alig egy óra alatt megcsinálta azt, amit mi napok óta nem tudtunk. Nem volt megfelelő sem a gipsz, sem az átkötő szalag, amit használtunk, mondta, így már tuti lesz. Azért a következő két-három napban még átjött, igazgatta, csiszolgatta, hogy mire odajutunk, hogy FESTÉS, igen, így nagybetűvel, addigra minden tuti legyen. 

Aztán egyszer csak áldását adta rá, és elkezdhettük festeni. Végre, jöhet a szép szín, most már nem lehet semmi baj, holnap már takaríthatunk. Gondoltuk. Reménykedtünk. Bizakodtunk. Tudom, tudom. Nagyon naivak vagyunk. Másnapra igaz, már nem puklisodott, de olyan volt, mint aki naptej nélkül megy ki a tűző napra és ott tölt minimum 5 órát, aminek következtében egy hét múlva cafatokban rojtolódik a bőre. Hámlott ez a szerencsétlen, ezerszer tódozott-fódozott, imákkal teli és szitkokkal tarkított fal. 

Szaki vissza, és már ő sem tudta, mi lehet a gond. Még egy extra erős, szuper tuti kence, ami most már meg kell, hogy oldja a problémát. Újabb nap telt el. Közben az én örömöm, hogy milyen szépek leszünk, már rég átcsapott egy elcsigázott, mindenbe beletörődött hangulatba. Már azon gondolkodtam, hogy ha ez sem segít, majd mindenhová plakátokat teszünk. Bár nem biztos, hogy jól fog kinézni a szegélylécnél bármi is, és a függöny alja bele fog lógni, bármit is teszünk fel, de nekem már oly mindegy volt. Csak legyünk már kész!

Reményeink szerint az utolsó réteg festék felkenése következett. A festék nagyon fogyóban volt, a lelkesedésünk romokban, önbecsülésünk a béka feneke alatt. Azért csak nekiláttunk, hiszen ahogy már Freddie Mercury is megénekelte Show must go on. Festék fel, reménykedő pillantások, és egy halk, ujjongásnak nem nevezhető igen! Hiszen nyugtával dicsérjük a napot, aminek még nincs vége, estig még az egész fal elkezdhet, mondjuk Niagara vízesésként lecsorogni a helyéről. 

Aztán ahogy teltek a percek, a félórák és órák, egyre jobban éreztük, és bizakodtunk, hogy végre valahára itt van az öröm ideje. Lehet mosolyogni, megkönnyebbülve fellélegezni, és készülni a takarítás semmihez sem fogható érzéséhez. Sikálni, mosni, törölni, fényesíteni már nem lesz olyan bonyolult. Legalábbis remélem, hogy semmi rejtett hiba nem kerül elő. Az elkövetkező minimum öt évben.